Vasgolyó vagy tollpihe

Sokáig vágytam rá, hogy tollpihe legyek. Könnyed, nevetős, mindenki által könnyen elfogadható, olyan, aki a magányt hírből sem ismeri. Pedig belül mindig a mélység vonzott, a szomorúság szólított meg, az együttérzés nyitott ki. Sokáig próbáltam tettetni, úgy is élni, mintha tollpihe lennék. Jöttem-mentem, pedig a szívből jövő beszélgetésekben érzetem, hogy élek. A felszabadultságot a vicces harsányságban kerestem, holott a csendben éreztem otthon magam. Belső értékrendem túl szigorúnak tűnt mások szemében, felpuhítottam, mert a világban úgy könnyebb volt haladni. Sokakat barátomnak mondtam, mégis csak alig néhányan voltak, akikkel valóban, szívből kapcsolódtunk. Nekik hálás vagyok, mert elfogadtak úgy, hogy a jelenlétem nem könnyed, inkább súlyos, mély. Valódi lényem megtagadásából táplálkozó önbántásom, mégis erősebb volt, mint az Ő elfogadásuk. Sebeimet kintről senki, sem barát, sem szerelem begyógyítani nem tudta, sosem fogja tudni. Pedig mindig vártam, hogy valaki megment, felemel és általa valóban tollpihévé válhatok. Ez lett a játszmám, amivel szívtam az energiáját mindazoknak, akik mellettem voltak. Saját magam felvállalásának, érzéseim megmutatásának hiánya és a megmentő iránti vágyam csalódások zsákutcáiba vitt. Tudtam, hogy az ajtót én zártam magamra, de a kulcsot nem találtam. Amikor már eléggé fájt ahhoz, hogy a változás nehézségét vállalni akarjam, találkoztam a segítővel, aki kiutat mutatott. A szavait, melyek olyan tükröt tartottak, amiben először mertem meglátni valódi arcomat, a szívemben viszem: "Vasgolyó vagy és nem tollpihe, mégis tollpiheként akarsz élni, megtagadva és leválasztva magadat valódi erődről."A szembenézés, nehéz volt, de felszabadító. Lehetőségem lett változtatni, mert tisztán láttam, hogy én voltam az, aki - a bennem lévő mélységet negatívnak, a szomorúságot eltakarandónak tartottam,- valódi érzéseim helyett, mást mutattam, hogy elfogadjanak,- nem mertem vállalni annak a családi, párkapcsolati, baráti vagy munka veszteségnek a lehetőségét, ami az addig játszott szerepeim letételével együtt járhat, - az öröm táplálta vidámságot összekevertem a vicces harsánysággal, az egyedüllétet a magánnyal,- a külső megmentőt várva nem vállaltam felelősséget magamért.Azt, hogy a mélység és benne a lényeg keresése a hajtóerőm, hogy a felszín nem, de a látszat mögötti valóság érdekel már nem takarom. Könnyű, hisz ez vagyok. Nehéz, mert a legtöbben az elcsendesedést szomorúságnak, az egyértelműséget korlátoltságnak, a nyílt visszajelzést nem segítségnek, hanem bántásnak érzik. Tükröt kapni és tükröt tartani egyaránt nehéz. Minden bezáruló ajtó veszteség és fáj. Mégis azt érzem csakis egymás igaz tükrében van lehetőségünk felfedezni magunkat, meglátni, mi az, ami elválaszt magunktól és egymástól.Az utam nem arról szól, hogy vasgolyóból tollpihévé váljak, hanem, hogy meglássam a vakfoltjaimat, amik miatt a vasgolyót ágyúgolyónak éltem meg. Hálás vagyok a társaimnak az úton, akik ebben segítenek.