Önfeladástól az önmegvalósításig

Életünk ismétlődései mozifilmként vetítik elénk elakadásunkat. Sérült lélekrészünk vetíti ki magát újra és újra, várva, hogy ráismerjünk. Saját történetünkbe beletekeredve nehéz rálátnunk miért van velünk, mit szeretne, hogy meghaladjunk.Fiatal nő, mégis egy öreg, megfáradt, gyászoló vénasszony néz vissza a szeméből. Ezt hallva, azonnal megkönnyebbül. Végre nem kell úgy tennie, sem maga, sem más előtt, mintha nem lenne vele ez az érzés, mintha nem lenne benne ez a lélekrésze. Ismeri. Elemi erővel hasít bele a felismerés, hogy visszatérően ismétli a történetet; érzelmileg zártabb, inkább magának való férfi szeretetének az elnyerését állítja élete középpontjába, saját létezésének elismerését keresve benne. Mindezt úgy próbálja elérni, hogy önmagát feladva kiszolgálja a férfit, saját igényeit elrejti, a konfliktus lehetőségét rejtő meglátásait lenyeli. Felolvad a férfiban és cserébe ugyanezt a feloldódó, tévesen teljesnek vélt szeretet várja el. Az a feltevése, hogy ha ezt a szeretetet megkapja a férfitől, az a kiteljesedés. Azonban ez a szeretet gyermeki, nőként nem hozhat beteljesülést. Nincs olyan férfi, aki ezt meg tudná adni.Az önfeladó szolgálatban kirajzolódik a szigorú, ellentmondást nem tűrő anya elnyomása. A párválasztás pillanatában pedig ott van az érzelmileg el nem érhető, jelen nem lévő, zárt apa ismerős alakja.Amikor az alárendelődő működését csúcsra járatja, akkor a teste is megöregszik, beteg lesz, Amikor ennek a legmélyebb részeit éli, amikor a legvégsőkig feladja önmagát egy helyzetben, kapcsolódásban, a dereka úgy megroppan, hogy napokig mozdulni sem bír. Az évek során ebbe belefáradt, belevénült, és folyamatosan gyászol. Magát gyászolja.Ha a beteljesülést nem az önfeladás adja meg, akkor nem adhatja más, mint az önmegvalósítás.Utunk az önmegvalósítás útja, ami nem más, mint magunknak, az érzéseinknek jelentőséget és hangot adni. Mindig, minden helyzetben, bárkivel szemben és bárki mellett mi legyünk az első magunknak. De sohasem önös érdekből, hanem azért, hogy integritásunkat megtalálva, belső erőnkből táplálkozva tudjunk odaadóvá válni. Ekkor képessé válunk arra, hogy önmagunkat nem feladva adjuk át magunkat a helyzetnek, a kapcsolódásnak. Vékony a határ, de az önfeladás poklát megjárva érezhető a küszöb. Bátorság és a változás melletti elköteleződés kérdése, hogy átlépjük-e.Megrázó szembesülnünk azzal, hogy milyen egyszerű, mégis, mélyen nehéz, hogy az önmegvalósítás alapja az, hogy megérkezzünk annak érzésébe, elfogadjuk és éljük azt, hogy "elég jó vagyok úgy, ahogy vagyok".

Havas Eszter